Tizenegyedik fejezet
Készüljön a nép a szabadulásra
„Az Úr pedig monda Mózesnek: Még egy csapást hozok a Faraóra és Égyiptomra; azután elbocsát titeket innen; a mikor mindenestől elbocsát, űzve hajt el titeket innen.”
(2Móz 10:1)
És végre elérkezett az idő, amikor az utolsó csapást méri Egyiptomra. Ez egyben a legszörnyűbb is. Ugyan, tudjuk, hogy ez is csupán egy szörnyű következménye mindannak a rossznak, amit a fáraó ez ideig tett, annak, ami a szívében van és körülötte megnyilvánult. Nem jó dolgok meg cselekvésének bizony a következményei sem jók. Tehát érdemes alaposan odafigyelni arra, ami most következik. Érdemes odafigyelni továbbá arra a párhuzamra, ami a most következők és a később Jézus Krisztussal kapcsolatos dolgok összefüggnek. Érdemes egyébiránt mindezeket összevetni a jelenünkkel, és ezen keresztül várható jövőnkkel is. Hisz a fent említett párhuzamok önmagukért beszélnek.
„Szólj azért a népnek füle hallatára, hogy kérjenek a férfi az ő férfitársától, az asszony pedig az ő asszonytársától ezüst edényeket és arany edényeket.”
(2Móz 10:2)
Hogy is? Úgy kezdődik, hogy a nép forduljon ellenségeihez, és kérjen tőlük? Akkor itt valami nagy dolog lehet készülőben. Értékeket kell kérni az egyiptomiaktól.
Napjainkban az érték szintén két féle lehet: lehet pénzen megvásárolható anyagi jószág, vagy más materiális értékhordozó; de lehet szellemi érték is, amely arra hivatott, hogy Isten választott népét életben tartsa mindaddig, míg új hazára nem lel. Mint látni fogjuk, Egyiptomnak minderre már nem lesz szüksége. A mai világ itt maradó részének sem lesz szüksége azokra a szellemi javakra, amiket majd el fogunk tőlük kérni a nemsokára esedékes dimenzió-ugrás alkalmával. A mi új hazánk is elő van már készítve számunkra, vagyis azok számára, akik eldöntötték a szívükben, hogy a Teremtőnek szeretnének szent áldozatot bemutatni, vagyis életük további részét az Ő szolgálatába kívánják állítani. Mi is elvonjuk a világtól mindazt a jót, mindazt az értéket, amely arra való lesz, hogy bennünket a felemelkedés közben szellemileg segítsen, életben tartson.
„Az Úr pedig kedvessé tevé a népet az Égyiptombeliek előtt. A férfiú Mózes is igen nagy vala Égyiptom földén a Faraó szolgái előtt és a nép előtt.”(2Móz 10:3)
Mózestől már eléggé fél Egyiptom népe ahhoz, hogy már bármit kérjen is, örömmel adják neki. Teszik ezt némelyek őszinte tiszteletből, mások félelemből. Így Mózesnek nem kell győzködnie a népet, hogy adjanak a zsidóknak. Győzködni inkább a saját népét kell. Ők ugyanis történelmi tapasztalataik alapján már rendelkeznek azzal a hittel, amely mindezt számukra ehetővé teszi. Vagy mégsem volt elég az a tapasztalat?
Fenyegetés a tizedik csapással
„És monda Mózes: Ezt mondja az Úr: Éjfél körűl kimegyek Égyiptomba. És meghal Égyiptom földén minden elsőszülött, a Faraónak elsőszülöttétől fogva, a ki az ő királyi székében űl, a szolgálónak első szülöttéig, a ki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása.”
(2Móz 10:4,5)
Ez lesz hát az utolsó csapás! Az elsőszülöttek halála. Ne higgyük azonban, hogy ez csupán egy ostoba büntetés. Hisz tudnunk kell, hogy mintegy kétezer év múlva maga a Teremtő is elszenvedi tőlünk ezt a mély fájdalommal járó büntetést. Pedig Ő nem követte el azokat a bűnöket, amelyeknek ez lehetne e következménye. Vagy mégis? Ha azt az elvet veszem alapul, hogy a Teremtő teste mi vagyunk, mi magunk együtt vagyunk a Teremtő, illetve Neki egy tetemes része, akkor már kissé érthetővé válik az a jogszerű következmény, hogy a mi bűneink, a mi hibáink valójában az Ő hibái is egyben. Így mintegy jogosan terjed ki a következmény mindazokra is, akik a hibák elkövetésében így vagy úgy, de részt vállaltak. Jóllehet, Ő egyszerűen kitörölhetné a testéből a szennyezett részt, és újjal helyettesíthetné, de akkor hogyan taníthatná meg nekünk, helytelen irányba vágyakozó, lesüllyedt lelkeknek, hogy vágyainknak milyen következményeivel kell feltétlen számolnunk, és azokat hogyan kell helyreigazítani. Ha eltörölné büntetlenül a hibát a hibás egyedekkel egyben, akkor az újrateremtések sorozatán át újra és újra előjönnének ugyanazok a problémák és hiányosságok, melyek az egyedivé váló szellemszikrák vagy egyedi lelkek tevékenységével óhatatlanul is velejárnak. Ha sohasem tanítaná meg teremtményeinek a következmények kezelésének módját, és nem mutatna rá azok szükségességére, sohasem lenne tökéletes a teremtése, mert újra és újra ugyanazok a hibák fognak becsúszni. Ezek kijavíthatóságának lehetősége hordozza magában a tökéletességet és nem az eleve teremtés.
„És nagy jajgatás lesz egész Égyiptom földén, a melyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé.”
(2Móz 10:6)
Ez természetes. A materializált ember, a földhöz, anyaghoz ragadt lélek egyik legnagyobb szerencsétlenségnek azt tartja, ha itt a földön a leszármazottját látja meghalni. Nem tudja, hogy a lélek nem hal meg, csupán földhözragadtsága révén bizonyos fájdalmat, kellemetlenséget él át annak érdekében, hogy létezésében továbblépjen. Az ember úgy fogja fel, hogy az ő fia meghalt, pedig csak egy isteni áldozat lelke lépett tovább a reinkarnációs lépcsőn. Egy áldozat helyzete pedig mindig lényegesen jobb a mennyben, mint annak, akiért meghalt a teste.
Így e testek halála valóban óriási riadalmat és mély fájdalmat fog okozni az egyiptomi népnek. Viszont épp ez a fájdalom lesz az, amely megfényesíti némelyek arcát, s rádöbbenti őket arra, hogy az igazi életelvek után kutassanak, arra használják földhöz ragadt erejüket, ne pedig akár mások, akár a saját vágyaik kielégítésére, vagy a már meglévő dolgok elvesztése felett érzett bánatukra.
„De Izráel fiai közűl az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Égyiptom között és Izráel között. És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, a mely téged követ, és csak azután megyek el. És nagy haraggal méne ki a Faraó elől.”
(2Móz 107,8)
Valóban különbséget tett. Ennek ellenére épp Ő lesz, aki a saját fiát is fel fogja áldozni értünk, megmutatva nekünk azt, hogy Ő maga is képes elhordozni azt a fájdalmat, amit nekünk szántak az Ő alapelvei. Valójában Ő maga sem húzza ki magát alóla, csupán bennünket tanít meg arra, hogy hogyan lehetünk mi is képesek mindarra. Itt még megkímélte Izraelt – hisz épp eleget szenvedett a tanulása során –, de később az engedetlensége miatt sokkal többet fog fizetni, mint gondolnánk.
„Az Úr pedig monda Mózesnek: Azért nem hallgat reátok a Faraó, hogy az én csudáim sokasodjanak meg Égyiptom földén. Mózes pedig és Áron mindezeket a csudákat megtevék a Faraó előtt; de az Úr megkeményíté a Faraó szívét. És nem bocsátá el Izráel fiait az ő földéről.”
(2Móz 10:9,10)Betelt tehát a pohár – ahogy ma mondanánk. Ez egy igazi isteni tanítás. Nem egyszerűen elmondja nekik, hanem megcselekszi azokat, hogy lássák, sőt megtapasztalják e tanítást mindazok, akinek valódi szükségük van rá. Azt mondja egy helyen az Írás, hogy a bölcs ember a más hibájából tanul, az ostoba viszont a sajátjából sem. Természetesen ez költői túlzás is, de alapigazság is. A fáraó lelke oly erősen ragaszkodik földi önvalójához, földi hatalmához, hogy fel sem merül benne, hogy szellemi hatalommal lényegesen többre lehet jutni. Tudja, hogy a lélek örökké él – bár megölhető –, de ezt az örök életről szóló tudást már nem tudja kiszakítani a materializált valóságból. A fáraó típusú istenek leigázták a fél Galaxist, és meg vannak róla győződve, hogy további életük attól függ, hogy a leigázott népekben milyen nyomot hagynak, mennyire és meddig emlékeznek rájuk. És bizonyos mértékben igazuk van. Ugyanis egy másik alapelv kimondja, hogy amit elfelejtenek, az megszűnik létezni. De vajon kinek az emléke éltethet bennünket örökké? Azoké talán, akiket a hatalmunk alá hajtottunk, leigáztunk, sanyargattunk, vagy azé az Istené, aki nem csak a fél Galaxist, de annak több milliószorosát is megteremtette és éltetni képes – beleértve bennünket, értelmes lelkeket is. Mi tehát nem bizonyos élőlények hálájából vagy vélt emlékéből kívánunk örökké élni, hanem egy olyan felemelkedett állapot részesei kívánunk lenni örökké, akik egyre több és több embert – vagy más értelmes lényt – képes és akar hozzásegíteni ahhoz, hogy felismertesse velük vágyaik irányának helytelen voltát, számukra kényelmetlen következményeit. S ráterelje őket arra az útra, amely egy tökéletes egység felé igazgatja az egész megteremtett világot – beleértve annak minden látható vagy láthatatlan régióját. Mindezt nem önző örökké való vágytól vezéreltetve, hanem a Teremtő lábai elé helyezve. Hisz a mi megelégedettségünk okoz Neki is megelégedettséget, a mi biztonságunk és tartós boldogságunk okoz Neki is ilyeneket. Mi is Ő vagyunk.
